Paul Graham: Amit nem mondhatsz ki

Paul Graham: What You Can’t Say írásának magyar fordítása. Társadalmi elemzés a gondolkodásról, a szellemi divatokról, és arról, hogy hogyan elemezzük azt amiről mások nem akarnak beszélni vagy amire nem is mernek gondolni.

Fordította: Soós István

Paul Graham

2004. január

Előfordult már hogy rácsodálkoztál egy régi fotódra és zavarba jöttél az akkori kinézetedtől? Tényleg így öltöztünk? Igen, tényleg így, és elképzelésünk sem volt róla, hogy milyen idiótán nézünk ki. A divat alaptermészete, hogy láthatatlan, hasonlóan ahogyan a Föld mozgását sem érzékeljük, miközben robogunk rajta.

Ijesztő számomra a gondolat, hogy szellemi divatok is léteznek. Ugyanolyan önhatalmúak és láthatatlanok a legtöbb ember számára. Csak sokkal veszélyesebbek. A divat összetéveszthető a jó tervezéssel, a szellemi divat összetéveszthető a morálisan helyessel. Ha egyedien öltözködsz, kinevethetnek. Ha megsérted a szellemi divatot, kirúghatnak, kiközösíthetnek, bebörtönözhetnek vagy akár meg is ölhetnek.

Ha vissza tudnál utazni egy időgéppel, egy dologban biztos lehetnél, bárhová is kerülsz: meg kellene gondolnod, hogy mit mondhatsz. A vélemény, amit most ártalmatlannak gondolsz, nagy bajba keverhet. Az előző bekezdésekben már legalább egy dolgot biztosan mondhattam, ami a tizenhetedik századi Európában kétségkívül bajba sodort volna, ahogyan Galileit is nagy bajba sodorta amikor kimondta: a Föld mozog. [1]

Ez állandónak tűnik a történelem során: Az emberek minden korszakban nevetséges dolgokban hittek, és olyan tántoríthatatlanul hittek bennük, hogy rettenetes bajt jelentett ellenkezőt állítani.

Vajon mi különbözünk ettől? Aki kicsit is foglalkozott már történelemmel, szinte biztosan nemmel válaszol. Figyelemre méltó véletlen lenne, ha elsőként a mi korszakunkban történne minden helyesen.

Bosszantó arra gondolni, hogy olyan dolgokban hiszünk, amit a jövő emberei nevetségesnek fognak tartani. Vajon, ha valaki visszajönne hozzánk egy időgéppel, mit nem lenne tanácsos elmondania? Ez az amit itt tanulmányozni akarok. De a célom nem csak az alkalomszerű sokkolás a szokásostól eltérő gondolatokkal. Általános receptet szeretnék találni annak a felderítésére, hogy mit ne mondjunk el, korszaktól függetlenül.

A Beilleszkedési Teszt

Kezdjük egy teszttel: Van olyan meglátásod, amit vonakodnál kifejteni hozzád hasonló emberek csoportja előtt?

Ha a válaszod az hogy nincs ilyen, akkor megállhatnál ezt átgondolni. Vajon véletlen, hogy pontosan azokban a dolgokban hiszel, amikben mások szerint hinned kell? Nagy az esélye, hogy nem az. Nagy valószínűséggel alapvetően azt gondolod, amit mások mondtak neked.

A másik lehetőség az lenne, hogy függetlenül átgondoltál minden kérdést, és ugyanazokra a válaszokra jutottál, amelyeket jelenleg elfogadhatónak tartunk. Ez valószínűtlen, mivel azt feltételezi, hogy ugyanazokat a hibákat követted el, mint a többiek. A térképkészítők szándékosan helyeztek el kis hibákat a saját rajzaikon, hogy ha valaki más lemásolja őket, meg tudják állapítani a másolás tényét. Ha egy másik térkép is ugyanazt a hibát tartalmazza, az meggyőző bizonyíték a másolásra.

Mint történelmünk során minden korszakban, minden bizonnyal a mi gondolati térképünk is tartalmaz néhány hibát. És mindenki, aki ugyanazt a hibát követi el, valószínűleg nem véletlenül teszi ezt. Olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy 1972-ben az emberek egymástól függetlenül találták ki, hogy a trapézszárú farmer jó ötlet.

Ha most elhiszel mindent, amiben feltételezhetően hinned kell, honnan lehetsz biztos abban, hogy nem hitted volna el az aktuális tételeket akkor, ha máshol nevelkedsz: az Amerikai Polgárháború előtti időszak déli ültetvényeseként, vagy az 1930-as évek Németországában, esetleg az 1200-as évek Mongóliájában? Valószínű, hogy hinnél ugyanazokban a gondolatokban.

Visszatérve a “helyesen gondolkodó” és hasonló kifejezéseket alkalmazó korszakhoz: az általános nézet az volt, hogy valami probléma van veled, ha olyan gondolataid vannak, amiket nem mersz hangosan kimondani. Mindezt mintha fordítva néznénk. Majdnem biztos, hogy akkor van veled valami gond, ha nincs olyan dolog, amit nem mernél kimondani.

Galiba

Mi az amit nem mondhatunk ki? Egy módja ezek megtalálásának, hogy megnézzük mik azok, amelyek kimondásakor az emberek bajba kerülnek. [2]

Természetesen nem csak azt keressük, hogy milyen dolgokat nem mondhatunk ki. Olyan dolgokat keresünk, amelyeket nem mondhatunk ki, de igazak, vagy legalábbis elég jó esélyük van igaznak lenni ahhoz, hogy a kérdés nyitott maradjon. A legtöbb bajt okozó mondás valószínűleg az utóbbi, alacsonyabb feltételeket támasztó csoportból származik. Senki sem jut bajba azért, mert azt állítja hogy 2 + 2 = 5, vagy hogy a Pittsburgh-i emberek három méter magasak. Ilyen nyilvánvalóan hamis állításokat inkább viccként kezelünk, rosszabb esetben az őrültség jeleként, de nem valószínű, hogy bárkit felbosszantanának. Az állítások, amelyekre az emberek felháborodnak, tipikusan azok amelyek hihetőnek tűnnek. Azt gyanítom, hogy az embereket leginkább felháborító állítások azok, amelyeknél félelmetes a gondolat, hogy esetleg igazak lehetnek.

Ha Galilei azt mondta volna, hogy az emberek Padovában három méter magasak, csak egy ártalmatlan hóbortosnak gondolták volna. Azt mondani, hogy a Föld kering a Nap körül már teljesen más volt. Az egyház tudta, hogy ez az embereket gondolkodásra késztetheti.

A múltba visszatekintve ez az ökölszabály bizonyosan jól működik. Az embereket bajba sodró állítások közül a legtöbbet ma már ártalmatlannak látjuk. Valószínű tehát, hogy a jövőből hozzánk látogatók legalább néhány állítást helyénvalónak találnak azok közül, amik miatt ma emberek bajba sodródnak. Nincs már több Galilei? Nem valószínű.

Hogy megtaláljuk őket, követnünk kell azokat a véleményeket, amelyek bajba sodorják az embereket, és fel kell tennünk a kérdést: lehetséges hogy ez igaz? Rendben, lehet hogy eretnek (vagy bármi is legyen a modern megfelelője), de akár igaz is lehet?

Eretnekség

Ugyanakkor ez nem adja meg az összes választ. Mi van akkor, ha egy bizonyos gondolat miatt még senki sem került bajba? Mi van akkor, ha néhány gondolat annyira parázs vitát keltene, hogy senki sem volt olyan bátor hogy a nyilvánosság elé lépjen vele? Hogy lehet megtalálni ezeket?

Egy másik megközelítés, hogy követjük a szót: eretnekség. Úgy tűnik, hogy minden történelmi periódusban jelen vannak azok a címkék, amelyeket az állításokra biggyesztve megölik őket, mielőtt bárkinek lenne esélye feltenni a kérdést, hogy igazak-e vagy sem. A nyugati történelemben nagyobb részében az “istenkáromlás”, “szentségtörés” és “eretnekség” voltak ezek a címkék, míg nem olyan régen az “illetlen”, “helytelen” és “nem amerikai” (“nem európai” - ford.) szavakat használtuk. Mára ezek a címkék elvesztették a jelentésüket. Mindig elveszítik. Mostanra ezeket többnyire ironikusan használjuk. De a saját idejükben valódi erővel bírtak.

Például a “megalkuvó” szó mostanra elveszítette a politikai összefüggéseit. De az 1917-es Németországban fegyver volt, amelyet Ludendorff használt, hogy megszabaduljon a béketárgyalások híveitől. A II. Világháború elején Churchill és támogatói éltek a használatával, hogy elcsendesítsék a politikai ellenfeleiket. 1940-ben minden vita, amely Churchill agresszív államvezetését támadta, “megalkuvó” volt. Helyes volt vagy helytelen? Amíg hatásos volt, addig senki sem jutott elég messze, hogy feltegye a kérdést.

Természetesen ma is vannak ilyen címkéink, nem is kevés, az általános használható “alkalmatlantól”, a rettegett “megosztóig”. Bármilyen korszakban egyszerűen meghatározhatóak ezek a címkék, csak meg kell nézni, hogy minek bélyegzik azokat a gondolatokat, amelyekkel cáfolat hiányában nem értenek egyet. Ha egy politikus azt mondja az ellenfelére, hogy téved: az egyenes kritika, de ha az állítást az érvelés helyett azzal támadja, hogy “megosztó” vagy “rasszista”, akkor ott el kell kezdenünk figyelni.

Tehát egy másik módja a jövő generációk által kinevetett tabuink felderítésének, hogy címkéket keresünk. Válassz ki egy címkét - pl. “szexista” -, és próbálj hozzá olyan gondolatot találni, amit így lehet hívni. Majd minden gondolathoz tedd fel a kérdést: vajon igaz lehet?

Csak úgy véletlenszerűen kezdjük el a gondolatokat vizsgálni? Igen, mivel egyáltalán nem lesznek véletlenszerűek. A legkézenfekvőbb gondolatok ugranak be először. Olyan dolgok lesznek, amikre már felfigyeltél, de nem tudatosítottad magadban.

1989-ben néhány leleményes kutató a radiológusok szemmozgását követte, ahogy a mellkasi röntgen képeit vizsgálták a tüdőrák jelei után kutatva. [3] Azt találták, hogy még azokban az esetekben is, amikor a radiológus nem vette észre a rákos elváltozást, a szemük általában elidőzött a felvétel megfelelő részén. Az agy egy része tudta, hogy valami van ott, csak ennek nem sikerült áthatolnia a tudatos ismeretek közé. Azt hiszem sok érdekes eretnek gondolat van formálódás alatt az elménkben. Ha ideiglenesen kikapcsoljuk az öncenzúránkat, ezek fognak legelőször előbukkanni.

Idő és Hely

Ha betekinthetnénk a jövőbe, nyilvánvaló lenne, hogy melyik aktuális tabu lesz nevetséges majd. Ezt ugyan nem tudjuk megtenni, de egy legalább hasonlóan hasznos dolgot igen: meg tudjuk nézni a múltat. Még egy út, hogy kitaláljuk a rosszul működő dolgainkat, ha megnézzük: mi volt korábban elfogadott, ami most már elgondolhatatlan.

A múlt és a jelen közötti változások néha tényleg fejlődést jelentenek. Olyan területen, mint például a fizika, ha nem értünk egyet a korábbi nemzedékekkel, az azért van mert ők tévedtek és nekünk igazunk van. De ahogyan távolodunk a kézzelfogható tudományos bizonyosságoktól, ez egyre kevésbé lesz igaz. Mire eljutunk a szociális kérdésekhez, a legtöbb változás inkább csak divat. Az elfogadottság korszakonként a ruha szegélyéhez hasonlóan hullámzik.

Elképzelhetjük, hogy messzemenően bölcsebbek és erényesebbek vagyunk a múlt nemzedékeinél, de minél jobban ismerjük a történelmet, annál kevésbé valószínű ez a lehetőség. A múlt emberei hasonlóak hozzánk. Se nem hősök, se nem barbárok. Bármilyen gondolataik is voltak, azokban a gondolatokban az ésszerű emberek hinni tudtak.

Tehát itt egy újabb forrása az eretnekségnek. Hasonlítsuk össze a jelen gondolatait a régmúlt kultúráival és nézzük meg mit kapunk. [4] Néhány egészen megdöbbentő lesz a jelenlegi viszonyokhoz képest. Ok, rendben, de melyik lehet ezek közül igaz?

Nem kell a múltban keresgélnünk, hogy nagy különbségeket találjunk. A saját korszakunkban is, a különböző társadalmak egészen különböző gondolatokat fogalmaznak meg arról, hogy mi helyes és mi nem az. Akár el is kezdhetjük összehasonlítani ezeket a saját elveinkkel. (Ennek a legjobb módja, ha meglátogatjuk őket.)

Ellentmondásos tabukat fogunk találni. Az egyik kultúrában megrökönyödést kelt ha x-re gondolunk, míg a másikban az kelt hasonló érzést, ha nem gondolunk x-re. De úgy vélem, hogy a legtöbb esetben a megrökönyödés egyoldalú. Az egyik kultúra számára x rendben van, míg a másikban megbotránkozást kelt. Az elméletem az, hogy nagyobb valószínűsége van annak, hogy a megbotránkozó kultúra téved. [5]

Azt gyanítom, hogy csak azokat a tabukat tekinthetjük maradandónak, amelyek közel univerzálisak. Például a gyilkosság ilyen. De bármilyen gondolat, amelyet jelentősebb időszakban és elterjedtségben ártalmatlannak gondoltak, míg mi tabunak tartjuk, jó jelölt arra, hogy tévedünk.

Például, amikor az 1990-es évek elején a politikai korrektség hullámai magasra csaptak, a Harvard Egyetem tantestülete és személyzete olyan ismertetőfüzetet kapott, amely többek között azt is tartalmazta, hogy helytelen dolog megdicsérni a kolléga vagy egy diák ruháját. Nincs több “szép ing”. Úgy gondolom hogy ez világviszonylatban ritka gyakorlat, régi vagy jelenkori kultúrák között egyaránt. Valószínűleg több olyan hely van, ahol különösen udvarias dolog megdicsérni valakinek a ruháját, mint ahol helytelen. Nagy az esélye, hogy szelíd formában, de ez egy példa arra, hogy a jövőből hozzánk látogatóknak milyen óvatosnak kell lenniük, ha az időgépüket véletlenül 1992-be, a Massachusetts államban lévő Cambridge-be állítják.

Öntelt emberek

Természetesen, ha lesznek a jövőben időgépek, valószínűleg külön használati útmutatójuk lesz hozzá Cambridge-ről. Mindigis fontoskodó hely volt, körülményes és aprólékos emberekkel, ahol ugyanabban a mondatban javítják ki a gondolataidat és a megfogalmazásukat. És ez egy újabb módja a tabuk megtalálásának. Keresd a beképzelteket, és nézz bele a fejükbe.

A gyerekek feje a tabuink különösen nagy tárháza. Úgy tűnik kényelmes azt gondolnunk, hogy a gyerekek gondolatainak világosnak és letisztultnak kell lenni. Olyan képet alkotunk nekik a világról, ami nem csak egyszerűsített, hogy befogadja azt a fejlődő elméjük, de ki is gyomláljuk, hogy egyezzen azokkal az elképzeléseinkkel, amiket mi helyénvalónak gondolunk egy gyereknél. [6]

Kismértékben megfigyelhetjük ezt a csúnya szavak használatánál. Most sok barátom nevel gyereket, és mindegyik megpróbálja elkerülni a “basszus” és a “szar” szavak használatát, ha a baba a közelben van, attól tartva hogy ő is elkezdi használni. Ugyanakkor ezek a szavak részei a nyelvnek, és a felnőttek gyakran használják őket. A szülők tehát egy pontatlan képet adnak a gyerekeknek a nyelvről, azáltal hogy nem használják őket. Miért teszik ezt? Mert nem gondolják úgy, hogy a gyereknek az egész nyelvet használnia kellene. Szeretjük a gyerekeket ártatlannak látni. [7]

Hasonlóképpen a legtöbb szülő szándékosan félrevezető képet ad át a gyerekeknek a világról. Egyik legnyilvánvalóbb példája ennek a télapó. Aranyosnak gondoljuk, ha a kisgyerekek hisznek a télapóban. Én magam is azt gondolom, hogy aranyos, ha hisznek benne. De elgondolkodtató, hogy az ő érdekükben mondjuk ezt, vagy saját magunkért?

Nem ezzel a konkrét gondolattal szemben akarok itt vitázni. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a szülők csinos babaruhákba öltöztetik a gyermekeik elméjét. Valószínűleg én is ezt fogom tenni. A lényeges dolog számunkra az, hogy végeredményül a sikeresen felnevelt tizenéves gyerek agya többé-kevésbé teljes tárháza a tabuinknak - ráadásul az eredeti állapotukban, mert nem homályosította még el a tapasztalat. Bármit is gondolunk arról, mi lesz később nevetséges, jó eséllyel benne van a fejükben.

De hogyan jutunk el ezekhez az elgondolásokhoz? A következő gondolat-kísérlettel. Képzeljünk el egy Rejtő hőst (Mormon az eredetiben - ford.), aki dolgozott már zsoldosként Afrikában, orvosként Nepálban és igazgatott már éjszakai szórakozóhelyet Miamiban. A részletek nem számítanak - csak az, hogy valakit, aki már sokat látott. Most képzeljük el annak az összehasonlítását, ami ennek a fickónak a fejében van azzal, amit egy tizenhat éves, jólnevelt, kertvárosban lakó lány gondol a világról. Milyen gondolatai lehetnek a hősünknek, amik a frászt hoznák a lányra? Az egyik ismeri a világot, a másik ismeri - legalábbis megtestesíti - a jelenkor tabuit. Vonjuk ki egyiket a másikból, és az eredmény az, amit nem mondhatunk ki.

Folyamat

Még egy dolgot tudok felsorolni annak meghatározásához, hogy mit nem mondhatunk ki: nézzük meg hogyan alakulnak ki a tabuk. Hogyan alakulnak ki szellemi irányzatok és hogyan teszik őket magukévá az embere? Ha megértjük ezt a folyamatot, jobban megfigyelhetjük jelenkori működését.

A szellemi irányzatok kialakulása eltérőnek tűnik a hagyományos divatokétól. A hagyományos divaté kicsit véletlenszerűnek tűnik, mint amikor egyszercsak mindenki úgy dönt, hogy egy híres személy hóbortját követi. A széles-talpú cipők divatja a késői tizenötödik században azért kezdődött, mert VIII. Károly francia uralkodónak 6 lábujja volt az egyik lábfején. A Gary név népszerűsége akkor kezdődött el, amikor Frank Cooper felvette azt, az Indiana államban lévő város keménységére asszociálva. A szellemi irányzatok sokkal gyakrabban tűnnek tudatosan kialakítottnak. Ha valamit nem mondhatunk ki, az gyakran azért van, mert egy csoport nem szeretné hogy kimondjuk.

A tiltás akkor válik a legerősebbé, ha a csoport zaklatott, ha veszélyben érzi magát. Galilei helyzetének iróniája, hogy Kopernikusz gondolatának ismétlése sodorta bajba. Míg Kopernikusz ugyanezt a problémát elkerülte. Sőt: Kopernikusz az egyház kanonokja volt, és a könyvét a pápának ajánlotta. De Galilei idejében az egyház az ellen-reformációra koncentrálva sokkal inkább aggódott a szabad gondolatok miatt.

Egy tabu létrejöttéhez a csoportnak valahol a gyengeség és a hatalom között félúton kell lennie. Egy magabiztos társaságnak nincs szüksége tabukra a hatalmuk védelmében. Nem számít fenyegetőnek, ha kedvezőtlen megjegyzéseket teszünk az amerikaiakról vagy az angolokról (amerikaiként - a ford.). Ugyanakkor a csoportnak már elég erősnek is kell lennie, hogy egyáltalán előírja a tabu betartását. A coprophiliások, a jelen esszé írásának időpontjában, nem tűnnek elég számosnak és erősnek ahhoz, hogy felfogásukat életstílusként kezeljék az emberek.

Azt gyanítom, hogy a morális tabuk legnagyobb forrása leginkább a hatalmi harcokból kerül ki, amikor az egyik oldal éppencsak megelőzi a másikat. Ez az amikor a csoportnak már elég hatalma van hogy előírjon tabukat, de még elég gyenge ahhoz, hogy szüksége is legyen rájuk.

A legtöbb küzdelem, bármiről is szóljon igazából, végül egymással szembenálló vélemények küzdelmének lesz beállítva. Az angol reformáció, bár alapvetően a vagyonért és hatalomért való küzdelemről szólt, célként az angolok lelkének megóvását tüntették fel, Róma korrupt befolyásával szemben. Könnyebb rávenni az embereket, hogy eszmékért harcoljanak. És bármelyik oldal nyer, az eszméjük ugyanúgy győzedelmeskedik, mintha Isten akarta volna jóváhagyását kifejezni a győztes kiválasztásával.

Gyakran szeretünk úgy tekinteni a Második Világháborúra, hogy az a szabadság győzelme volt a totalitárius rendszerrel szemben. Ilyenkor következetesen megfeledkezünk arról, hogy a Szovjetunió is a győztesek között volt.

Nem azt állítom, hogy a küzdelmek sohasem az eszmékről szólnak, csak azt, hogy mindig úgy állítják be őket, hogy úgy tűnjön, mintha az eszmékről szólnának, akár igaz ez, akár nem. És ahogy nincs elkerülendőbb mint a legutóbbi, idejétmúlt divat, ugyanúgy nincs rosszabb a nemrég legyőzött ellenfél alapelveinél. Az ábrázoló festészet most kezd újra talpra állni, miután Hitler és Sztálin is helyeselte a maga idejében. [8]

Habár a szellemi irányzatok eredete különbözik az öltözködési divatokétól, az elterjedésük mechanizmusa hasonlónak tűnik. A korai alkalmazóit ambíció hajtja: öntudatos, menő emberek akik meg akarják különböztetni magukat az átlagtól. Ahogy a divat elfogadottá válik, csatlakozik a sokkal nagyobb második csoport, akiket a félelem hajt. [9] Ők nem azért alkalmazzák a divatot, mert ki akarnak tűnni, sokkal inkább attól félnek, hogy kilógnak a többiek közül.

Tehát ha ki akarjuk találni, hogy mit nem mondhatunk ki, meg kell néznünk a divatirányzatok működését és meg kell próbálnunk megjósolni, hogy mit tesznek kimondhatatlanná. Mely csoportoknak van hatalmuk, de nem elég magabiztosak, és mely gondolatokat próbálhatják elnyomni? Mely gondolatokat homályosítja el az asszociáció, hogy egy közelmúltbeli küzdelem vesztes oldalára kerültek? Ha az öntudatos, menő emberek megpróbálnák elkülöníteni magukat a korábbi divatoktól (pl. szüleiktől), akkor milyen gondolataikat utasítanák el? Melyek azok, amelyeket hagyományosan gondolkodó emberek félnek kimondani?

Ezek a technikák nem fogják az összes kimondhatatlan gondolatot megtalálni nekünk. Eszembe is jut néhány olyan, ami nem egy mostani küzdelemben alakult ki. Sok tabunk mélyen a múltunkban gyökeredzik. De ez a megközelítés, kombinálva a megelőzőekkel, egészen sok elgondolhatatlan ötletet talál számunkra.

Miért?

Jogos a kérdés, hogy miért akarnánk ezt tenni? Miért mennénk tudatosan piszkos, rossz hírű gondolatok után? Miért néznénk a kavicsok alá?

Én elsősorban ugyanazon oknál fogva teszem ezt, amiért gyerekként a kavicsok alá néztem: puszta kíváncsiságból. Különösen kíváncsi vagyok bármi iránt ami tilos. Hadd lássam és döntsem el magam.

Másodsorban azért teszem, mert nem szeretem, ha a gondolataim helytelenek. Amennyiben, más korszakokhoz hasonlóan, olyan dolgokban hiszünk, amelyek később nevetségesnek tűnnek majd, ismerni szeretném őket, hogy legalább én ne higgyek bennük.

Harmadszor azért csinálom, mert megmozgatja az agyat. A jó munkához olyan agy kell, amely bárhova el tud jutni. És különösen olyan agyra van szükség, amelynek szokása olyan helyekre is eljutni, ahova igazából nem kellene neki.

A kiváló munka olyan helyekről szokott kialakulni, amely másoknak elkerülte a figyelmét, és kevés terület olyan figyelmen kívül hagyott, mint amire nem is gondolhatunk. Például a természetes kiválasztódás. Olyan egyszerű. Miért nem gondoltak rá korábban? Nos azért, mert annyira nyilvánvaló. Darwin is óvatosan kezelte az elméletének következményeit. Biológiáról akart gondolkodni, és nem azzal akarta az idejét tölteni, hogy őt ateistának bélyegző emberekkel vitatkozzon.

A tudomány különösen nagy előnye, hogy meg lehet kérdőjelezni a feltételezéseket. A legjobb tudós, vagy legalábbis a jók többsége pontosan ilyen: olyan helyzeteket vizsgál, ahol a hagyományos bölcsesség nem működött, és megpróbálják szétszedni a darabokat, megnézni mi van mögötte. Innen jönnek az új elméletek.

Más szavakkal megfogalmazva, a jó tudós nem csak egyszerűen figyelmen kívül hagyja a hagyományos bölcsességet, hanem külön erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy hibára kényszerítse azt. A tudósok problémákat keresnek. Ennek így kellene lenni minden terület legnagyobb elméinél, de úgy tűnik hogy a tudósok érzik a legnagyobb hajlandóságot arra, hogy a kavicsok alá nézzenek. [10]

Miért? Lehetséges hogy a tudósok egyszerűen csak okosabbak; a legtöbb fizikus, ha szükség lenne rá, el tudna végezni egy francia irodalomról szóló PhD képzést, de a francia irodalom professzorai közül kevés tudná elvégezni a fizika PhD-t. De lehet hogy csak egyértelműbb a tudományos világban, hogy egy elmélet igaz-e vagy hamis, és ez az egyértelműség a tudóst előnybe hozza. (De az is lehet, hogy mivel a tudományos világban egyértelműbb, hogy egy elmélet igaz-e vagy hamis, okosabbnak kell lenni ahhoz, hogy valaki tudományos pozícióban helyezkedjen el, ahelyett, hogy például politikusként jól szerepeljen.)

Bármi is az oka, úgy tűnik hogy világos összefüggés van az intelligencia és azon hajlandóság között, hogy ki mennyire meri mérlegelni a botrányos gondolatokat. Ez nem csak azért van így, mert az okos emberek aktívan dolgoznak azon, hogy lyukakat találjanak a hagyományos gondolkodáson. Úgy gondolom, hogy őket tartják vissza kevésbé a konvenciók. Jól látható ez azon is, hogy hogyan öltözködnek.

Nem csak a tudományoknál fizetődik ki az eretnekség. Bármilyen versenyterületen előnyhöz lehet jutni olyan dolgok meglátásával, amelyet mások nem mernek megtenni. És minden területen valószínűleg van néhány eretnekség, amelyet kevesen mernek kimondani. Az USA autóiparában mostanában sokan tördelik a kezüket a csökkenő piaci részesedés miatt. Mégis az ok annyira nyilvánvaló, hogy bármilyen külső megfigyelő könnyen megmagyarázhatja egy pillanat alatt: rossz autókat gyártanak. És már olyan régóta csinálják rosszul, hogy az amerikai autómárka anti-márka lett - valami, aminek ellenére és nem pedig ami miatt megvásárolnád az autót. A Cadillac 1970 környékén veszítette el vezető szerepét. És mégis azt gyanítom, hogy nem nagyon merik ezt kimondani. [11] Ellenkező esetben ezek a cégek már megpróbálták volna megjavítani a problémát.

A hihetetlen gondolatok gyakorlásának a gondolatokon túlmutató előnyei vannak. A nyújtáshoz hasonló. A futás előtti nyújtás során a szervezet lényegesen szélsőségesebb helyzetekbe kerül, mint ami futás közben vár majd rá. Ha a hagyományoktól elszakadva, hajmeresztően és rugalmasan tudsz gondolkodni, akkor minden gond nélkül meg tudod majd tenni azt a kis utat is, amit az emberek innovatív gondolkodásnak hívnak.

Pensieri Stretti

Mihez kezdj akkor, amikor kimondhatatlan dolgot találsz? A tanácsom az, hogy ne mondd ki. Legalábbis jól válaszd ki azokat a csatákat, amelyeket meg akarsz vívni.

Tegyük fel, hogy a jövőben mozgalom alakul ki a sárga szín tiltására. A sárga színt alkalmazó festőket “sárgapártinak” titulálják, és mindenki mást is, akit azzal gyanúsítanak, hogy kedveli a színt. A narancssárgát kedvelő embereket elviselik ugyan, de mindig gyanakodva néznek rájuk. Tételezzük fel, hogy rájössz arra, hogy semmi gond nincs a sárgával. Ha elkezded ezt a nézetet hangoztatni, akkor téged is sárgapártinak bélyegeznek, és viták sokaságában találod magad az sárga-ellenesekkel. Ha az életcélod a sárga szín rehabilitása, akkor számítanod kell ezekre a vitákra. De ha más kérdések jobban érdekelnek, akkor a sárgapárti bélyegzés csak figyelemelvonó lesz. Ha idiótákkal vitatkozol, magad is idiótává válsz.

A legfontosabb dolog hogy szabadon tudj bármire gondolni, anélkül hogy kimondanád. Ha úgy érzed, hogy mindent amire gondolsz el kell mondanod, az megakadályozhat abban, hogy helytelen dolgokra is gondolj. Szerintem célszerűbb az ellentétes irányt követni. Húzz egy éles vonalat a gondolatod és a beszéded közé. A fejedben minden megengedett. A saját fejemben bátorítok minden égbekiáltó gondolatot. De, mint egy titkos társaságban, semmi nem juthat ki abból, ami bent történik. A Harcosok Klubjának első szabálya, hogy nem beszélünk a Klubról.

Amikor Milton az 1630-as években Olaszországba látogatott, Sir Henry Wootton, a velencei nagykövet, a következő mottót javasolta számára: "i pensieri stretti & il viso sciolto.". Zárt gondolatok és nyílt tekintet. Mosolyogj mindenkire és ne mondd el, hogy mit gondolsz. Bölcs tanács volt. Milton vitatkozó ember volt, és az Inkvizíció akkoriban eléggé zaklatott volt. De azt gondolom, hogy Milton helyzete és a sajátunk között nincs nagy különbség. Minden korszaknak megvan a maga eretneksége, és ha nem is börtönöznek be értük, elég nagy bajt jelent ahhoz, hogy magára vonja a teljes figyelmedet.

Elismerem hogy gyávának tűnhet csendben maradni. Amikor azokról a zaklatásokról olvasok, amelyekkel a Szcientológusok támadják a kritikusaikat [12], vagy ahogy Izrael-barát csoportok “aktákat állítanak össze” azokról akik felemelik a szavukat az izraeli emberi jogi visszaélésekről [13], vagy ahogy beperelnek embereket a szerzői jogi törvény (DMCA) megszegéséért [14], egyik énem azt mondja, “Rendben, ti szemetek, beszéljünk róla!” A probléma az, hogy túl sok dolgot nem mondhatsz ki. Ha mindent kimondanál, akkor nem maradna időd a valódi munkára. Valahogy Noam Chomsky-vá kellene válnod. [15]

A gondolataid titokban tartásával az a baj, hogy elveszíted a megbeszélés előnyeit. A gondolatok megvitatása újabb ötletekhez vezet. Az optimális terv - ha össze tudod hozni - tehát az, hogy néhány megbízható baráttal nyíltan tudj beszélni. Ez nem csak a gondolatok kialakításának módja, jó ökölszabály ahhoz is, hogy hogyan válassz barátokat. Azok az emberek, akiknek eretnek dolgokat mondhatsz anélkül, hogy megorrolnának, ugyanazok akiket legérdekesebb ismerni.

Viso Sciolto?

Nem gondolom hogy a viso sciolto annyira szükséges mint a pensieri stretti. Talán a legjobb eljárás, ha tisztázod hogy nem értesz egyet valamilyen jelenkori fanatizmussal, de nem vagy túl specifikus abban, hogy mivel is nem értesz egyet. A fanatikusok megpróbálnak előcsalogatni, de nem kell válaszolnod nekik. Ha megpróbálnak belekényszeríteni egy “velünk vagy, vagy ellenünk?” kérdés megválaszolásába, mindig válaszolhatod, hogy “egyik sem”.

Még jobb, ha azt válaszolod “még nem döntöttem”. Ez az, amit Larry Summers mondott, amikor egy csoport megpróbálta őt döntési helyzetbe hozni. Később azzal magyarázta, hogy “Nem szoktam bizottsági (alkalmassági - a ford.) vizsgákat tenni.” [16] Az embereket feltüzelő kérdések nagy része elég bonyolult. Nem lehet abban reménykedni, hogy a válasz gyorsan kialakul.

Ha a sárga-ellenesek elszabadulnak és harcolni akarsz velük, van arra mód hogy ezt anélkül tedd, hogy sárgapártinak vádoljanak. Mint a felderítők a régi hadseregekben, el akarod kerülni a közvetlen támadást az ellenség fő csapataival szemben. Sokkal jobb bosszantani őket távoli nyilakkal.

Egy módja ennek, hogy a vitát elviszed egy absztrakciós szinttel feljebb. Ha általában a cenzúra ellen vitázol, elkerülheted az eretnekség vádját, bármi is van a cenzúrázni kívánt könyvben vagy filmben. A címkéket meta-címkékkel támadhatod: címkék, amelyek a vitákat megakadályozó címkék használatára utalnak. A “politikailag korrekt” kifejezés elterjedése a politikai korrektség végének kezdetét jelentette, mivel lehetőséget adott egy egész jelenség egységes támadására anélkül, hogy részleteiben bármilyen eretnekség elnyomásával lehetne vádolni.

Egy másik módja az ellentámadásnak a metafora. Arthur Miller azzal ásta alá az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság munkáját, hogy megírta a salemi boszorkányperek történetét. Sohasem hivatkozott nyíltan a bizottságra így nem adott nekik lehetőséget a reagálásra. Mit tehetett volna a bizottság, megvédi a boszorkánypereket? És mégis, Miller metaforája annyira erősen hatott, hogy a bizottság tevékenységét a mai napig “boszorkányüldözésként” jellemzik.

Valószínűleg a legjobb lehetőség a humor. A fanatikusok, bármiről szól is az ügyük, sohasem rendelkeznek humorérzékkel. Nem tudnak visszavágni a viccekre. Ugyanolyan boldogtalanok a humor területén, mint a páncélos lovag a korcsolyapályán. A viktoriánus prüdériát például az győzhette le, hogy viccesnek tartották. Hasonlóképpen az újjászületését, a politikai korrektséget. “Örülök hogy megírhattam A salemi boszorkányokat”, írta Arthur Miller, “de visszatekintve gyakran azt kívánom, hogy megfelelőbb vérmérséklettel inkább abszurd vígjátéknak írtam volna meg, amit a helyzet jobban megérdemelt volna.” [17]

ABQ

Egy holland barátom mondta, hogy Hollandiát kellene a toleráns társadalom példájaként használnom. Valóban nagy hagyománya van náluk a viszonylagosan szabad gondolkodásnak. Századokon keresztül Németalföld volt az a hely, ahol ki lehetett mondani azt, amit máshol nem, és ez a régiót a tudomány és az ipar központjává tette (amelyek összefonódása régebb óta tart, mint legtöbben gondolják). Descartes, bár a franciák is igényt tartanak rá, sokat elmélkedett Hollandiában.

Mégis, eltűnődök. Úgy tűnik hogy a hollandok szabályrengetegben élik az életüket. Annyi dolgot nem lehet náluk csinálni, biztos hogy mindent ki lehet mondani?

Természetesen a tény, hogy ők értékelik a nyitott gondolkodást, még nem garancia semmire sem. Ki gondolná róluk, hogy nem nyitottak? Az elképzelt szemérmes külvárosi hölgyünk úgy gondolja, hogy ő az. Hiszen úgy tanították, nem? Kérdezz meg bárkit, és mindenki ugyanazt fogja mondani: hogy ő eléggé nyitott gondolkodású, bár meghúzza a vonalat azoknál a dolgoknál, amik igazán helytelenek. (Néhány csoport talán elkerüli a “helytelen” szót mint értékítéletet, és helyette sokkal semlegesebben hangzó “negatív” vagy “destruktív” eufemizmust fogják használni.)

Ha az emberek rosszak matekból, arról tudnak, hiszen rossz válaszokat adnak a felméréseken. De ha az emberek nem annyira nyitottan gondolkodnak, azt nem veszik észre. Sőt, alapvetően pont az ellenkezőjét gondolják önmagukról. Emlékezzünk, a divat alaptermészete, hogy láthatatlan. Különben nem működne. A divat nem tűnik divatnak akkor, ha éppen körbevon minket. Pontosan helyénvaló dolognak tűnik. Csak nagyobb távolságból szemlélve láthatjuk, hogy az emberek eszméi hullámoznak, és csak ekkor tudjuk őket divatként azonosítani.

Az idő elég könnyen ad számunkra ilyen nagy távolságot. Különösen, hogy az új divatok megérkezése a régit könnyen azonosíthatóvá teszi, hiszen olyan nevetségesnek tűnnek majd. Az inga egyik végéből különösen távolinak tűnik a másik vége.

Ugyanakkor a divatot a saját korszakunkban felismerni: tudatos erőfeszítést igényel. Ha nincs jelen az idő, hogy segítsen távolságot tartani, magadnak kell ugyanezt megtenni. Ahelyett hogy a tömeg részévé válnál, kerülj tőle a lehető legtávolabb, és nézd meg mit csinál. Figyelj különösen akkor, ha egy gondolatot elnyomnak. A különböző webes szűrők letiltják a gyerekek és alkalmazottak elől a pornográf, erőszakos vagy felbujtó oldalakat. De mi számít pornográfnak és erőszakosnak? És, különösen, mi számít “gyűlöletbeszédnek”? Úgy hangzik mint egy kifejezés az 1984-ből.

Valószínűleg a címkék adják a legfeltűnőbb külső jellegzetességet. A legrosszabb, amit egy állításról mondhatsz, hogy hamis. Nem szükséges azt mondanod róla, hogy vérlázító. És ha nem hamis, akkor nem kell elhallgattatni. Tehát ha azt látod, hogy egy állítást x-ista vagy y-i (helyettesítsd be az aktuális x és y értékeket), akár 1630-at akár 2030-at írunk, az biztos jele annak, hogy valami nincs rendjén. Ha ilyen címkéket hallasz, kérdezd meg: miért használják.

Különösen akkor, ha észreveszed: magad is használod őket. Nem csak a tömegtől kell megtanulnod távolságot tartani. Képesnek kell lenned a saját gondolataidtól is megfelelő távolságra lenni. Azért ez nem egy radikális gondolat, hiszen ez a fő különbség a gyerek és a felnőtt között. Ha egy gyerek mérges lesz, mert fáradt, akkor nem tudja, hogy mi történik. Egy felnőtt el tudja különíteni úgy a helyzetet, hogy azt mondja: “hagyjuk, csak fáradt vagyok”. Nem látom okát, hogy ne tudnánk - hasonló folyamatban - megtanulni és felismerni a szellemi divatok hatásainak csökkentését.

Meg kell tenned ezt az extra lépést, ha tisztán akarsz gondolkodni. Ugyanakkor sokkal nehezebb is így, mivel ezután nem csak a szociális szokásokkal együtt, hanem velük szemben is dolgozol. Mindenki arra bátorít, hogy légy annyira érett, hogy félre tudd söpörni a saját rossz hangulatodat. Kevesen bátorítanak arra, hogy folytasd ezt addig a pontig, amikor félre tudod söpörni a társadalom rossz hangulatát.

Hogy láthatod a hullámot, amikor magad is a vízben vagy? Kérdőjelezz meg mindent. Ez az egyetlen védekezés. Mit nem mondhatsz ki? És miért nem?

Jegyzetek

[1] Az Inkvizíció valószínűleg sohasem tervezte megvalósítani a kínzással kapcsolatos fenyegetéseit. De ez annak volt köszönhető, hogy Galilei nyilvánvalóvá tette, hogy bármit megtesz amit kérnek tőle. Ha ellenállt volna, nehéz elképzelni hogy visszavonulót fújnak. Nem sokkal korábban küldték máglyára Giordano Brunot, amikor az érzéketlen volt hasonló kérésekre.

[2] Sok szervezet előzékenyen nyilvánossá teszi azon dolgok listáját, amit nem mondhatsz ki náluk, ha ott vagy. Sajnos ezek legtöbbször hiányosak, mivel annyira megbotránkoztató dolgok is vannak, amelyek kimondását nem is feltételezik, ugyanakkor annyira általánosak, hogy valószínűleg nem lehet őket szó szerint számon kérni. Ritka az az egyetemi beszéd-szabályzat, amelyet ha szó szerint vesznek, nem tiltja be Shakespeare szövegeit.

[3] Kundel HL, Nodine CF, Krupinski EA, "Searching for lung nodules: Visual dwell indicates locations of false-positive and false-negative decisions." Investigative Radiology, 24 (1989), 472-478.

[4] Az eredeiben szereplő “diff” szó számítógépes szakzsargonból származik. Egy Unix diff eszközből jön, amely kiadja két fájl közötti különbségeket. Általánosan nézve egy előválogatás nélküli, minden részletre kiterjedő összehasonlítás valaminek a két változata között.

[5] Ebből az is következhetne, hogy én valamiféle erkölcsi relativista vagyok. Távol álljon tőlem. Úgy gondolom, hogy az “előítéletes” egyike azoknak a címkéknek, amelyet napjainkban arra használnak, hogy megakadályozzák a gondolatok megvitatását, és az erőfeszítésünk, hogy “előítéletektől mentesek” legyünk, a jövő korszak viccelődései között lesz felsorolva.

[6] Ez összezavarja a gyerekek világképét, mivel ellentmondásba kerül az, amit látnak és az, amit hallanak. Sohasem értettem például, hogy a portugál “felfedezők” miért kezdték az útjukat Afrika partjai mentén. Valójában rabszolgákat akartak szerezni. Bovill, Edward, The Golden Trade of the Moors, Oxford, 1963.

[7] A gyerekek hamar megtanulják a barátaiktól ezeket a szavakat, de tudják hogy nem kellene használniuk őket. Tehát egy időre előáll az a zenés komédiákhoz hasonló helyzet, hogy a szülők használják ezeket a szavakat a felnőttek között, de sohasem a gyerekek előtt, a gyerekek használják ezeket maguk között, de sohasem a felnőttek előtt.

[8] Néhány éve egy olyan startupnál dolgoztam, amelynek a logója egy vörös kör volt egy fehér V betűvel a közepén. Igazán kedveltem ezt a logót. Miután már használtuk egy ideje, mindig arra gondoltam, hogy ez egy igazán erőteljes szimbólum, a vörös kör. A vörös vitán felül az egyik legalapvetőbb szín, és a kör a legalapvetőbb forma. Együttesen igazán erős vizuális ütésre képesek. Vajon miért nem használata több amerikai cég a vörös kört a logójában? Nos, igen…

[9] A félelem sokkal hatalmasabb a két erő közül. Néha ha valakitől azt hallom, hogy “cigó” (“gyp” - angolul), akkor komoly arckifejezéssel azt mondom neki, hogy ezt a szót nem használhatja ezután anélkül, hogy ne ócsárolná vele a romákat (angolul még: “gypsies”). A lexikonok sem értenek egyet a szó eredetében. De erre a viccre szinte mindig a megfélemlített szolgálatkészség a reakció. Van valami a divatban, legyen az öltözködésbeli vagy szellemi, ami elveszi az emberek önbizalmát: az újonnan megtanult dolgokról azt gondolják, hogy mindig is tudniuk kellett volna.

[10] Nem szeretném azt sugallni hogy a tudósok véleménye mindig helyes, csak arról van szó, hogy az elhatározottságuk, hogy nem hagyományos ötleteket is mérlegeljenek, mindenképpen előnyt ad számukra. Más megvilágításban hátrányos a helyzetük. Mint a legtöbb tanult ember, sok tudós sohasem dolgozott közvetlenül a megélhetéséért - sohasem azért fizették, mert valamilyen szolgáltatást nyújtott. A legtöbbjük rendhagyó mikrovilágban él, amelyben a pénzt bizottságokból kell kinyerni és nem a munka ellenértékét méri, tehát természetesnek tűnik, hogy a nemzeti gazdaságnak is hasonló módon kellene működnie. Végeredményül sok, egyéb tekintetben intelligens ember vált szocialista érzelművé a huszadik század közepén.

[11] Az autóiparon belül ezeket a gondolatokat feltételezhetően “negatívnak” tartják. Egy újabb címke, ami hasonlít a “megalkuvó”-hoz. Az már nem érdekel senkit sem, hogy igaz-e vagy sem. Tulajdonképpen egy szervezet egészséges működésének megállapításához valószínűleg elég csak azt vizsgálni, hogy milyen mértékben engedik meg a negatív gondolatokat. A kiemelkedő eredményeket elérő helyek gyakran kritikus és szarkasztikus attitűddel rendelkeznek, nem pedig “pozitív” és “támogató” környezetek. A legjobban dolgozó ismerőseim úgy tartják, hogy ők maguk pocsékul dolgoznak, de mindenki más még ennél is rosszabb.

[12] Behar, Richard, "The Thriving Cult of Greed and Power," Time, 6 May 1991.

[13] Healy, Patrick, "Summers hits anti-Semitic actions," Boston Globe, 20 September 2002.

[14] "Tinkerers' champion," The Economist, 20 June 2002.

[15] Ezzel arra célzok, hogy hivatásszerű vitázóvá kell válnod, és nem pedig arra, hogy Noam Chomsky véleménye megegyezik azzal, amit nem mondhatsz ki. Ha kimondanád mindazt amit nem tehetsz, ugyanúgy sokkolnád a konzervatívokat és a liberálisokat - hasonlóképpen ahhoz ha visszamennénk a Viktoriánus Angliába az időgéppel, a gondolataid egyformán sokkolnák az akkori szellemi irányzatok képviselőit.

[16] Traub, James, "Harvard Radical," New York Times Magazine, 24 August 2003.

[17] Miller, Arthur, The Crucible in History and Other Essays, Methuen, 2000.

Köszönöm a segítséget Sarah Harlinnak, Trevor Blackwell-nek, Jessica Livingstonnak, Robert Morris-nak, Eric Raymondnak és Bob van der Zwaannak hogy elolvasták az esszém piszkozatát, Lisa Randallnak, Jackie McDonough-nak, Ryan Stanley-nek és Joel Rainey-nek az eretnekségről szóló beszélgetéseket. Nem szükséges hangsúlyozni hogy nem őket terheli a felelősség az itt kifejtett véleményekért, különösen azokért, amelyeket nem fejtettem itt ki.